Az utóbbi időben egyre inkább kényszert éreznek volt és jelenlegi szegedi politikusok, hogy egyes témákról úgy beszéljenek, hogy csak a saját koncepcióikba illő szempon- tokat vegyék figyelembe.
Múlt hét óta izgulok. Az akkori videóblog az egészségügy átalakításáról szólt és hát aki a szegedi történéseket néhány évre visszamenőleg ismeri, az bizonyosan velem együtt volt kíváncsi rá, hogy mit tud ebből kihozni Bartha László. Háááááát...
Az első részben, a témát, mint "a legsúlyosabb" témát mutatta be és tényleg van abban igazság, hogy ez az, ami - sajnos - előbb-utóbb mindenkit érint.
Az első rész lényegében arra szorítkozott, hogy tényszerűen megkísérelte az orvos, volt polgármester nekünk, egyszerű halandóknak bemutatni, hogy hogyan is néz ki ez a rendszer az üzemeltetők oldaláról, ki kivel van, kinek mi a dolga. Őszintén megmondom, hogy némileg unatkoztam már a vége felé, mert bizony ezt a témát annyival nyugodtan elintézhette volna, hogy a klinika nem helyi ellátási kötelezettségű, oktató és a várossal függőségi viszonyban nem álló intézmény.
Ezzel szemben az önkormányzatnak területi ellátási kötelezettsége van, amelyet Szegeden saját kórházán keresztül valósít meg. Lényegében ennyi az egész.
Ha kicsit alaposabb akarna lenni aki képbehozna bennünket, akkor az talán még elmondhatná a kórház működtetésének finanszírozási oldalát is. Ez szerint a kórház a gyógyító munkát az OEP finanszírozásában látja el, a várostól működésre egy huncut fillért sem kap. Illetve kapott. Ez nem polgármester függő, mindig is így volt ez.
Költségvetési ügyekben ott kerül az önkormányzat a képbe, ha valamiféle fejlesztésről van szó. Ekkor a szegedi képviselőtestület tagjai fogják megítélni, hogy a fejlesztésre szakmailag szükség van-e, illetve az annyiba kerül-e, ér-e annyit és persze, hogy van-e rá pénz?
Pontosan így történt a nem is olyan távoli múltban, az akkor még önálló kórházban a gép-műszer beszerzés, az energetikai rekonstrukció, vagy épp a kórház rekonstrukciója.
A Szegedi helyzet annyiban mindenképpen érdekes, hogy két, egymástól függetlenül működő intézmény, párhuzamosan látta el azt a feladatot, ami a klinikáknál önmagában is megtalálható. A párhuzamosság önmagában költségnövelő tényező, amit egyik politikai oldal sem vitatott soha. A rá adott válaszban különböznek alapvetően a helyi politikai oldalak: A Bartha László vezette önkormányzat a privatizációban gondolkodott (ezzel most nem foglalkozunk, akit érdekel, olvashat róla pl. itt és itt), a mostani önkormányzati vezetés pedig lényegében átadta a kórházat a klinikának. (Olyan részletekbe, mint hogy a felszabaduló épületek értékesítésének bevétele egy része a klinikáké lesz, most szintén ne menjünk bele.)
A legutóbbi közgyűlésen volt is erről egy beszámoló, akit érdekel olvashat róla.
Az első részhez annyit még mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy Bartha László a szegedi egészségügyet úgy mutatja be, mint amit a bezárás, a túlzsúfoltság jellemez. Arról persze nem beszél, hogy a bezárás nem bezárás, hanem a párhuzamosságok felszámolása úgy, hogy a magasabb szintű ellátás maradt meg, hogy az összevonás következtében senki munkahelye nem szűnt meg, mint ahogyan arról sem, hogy míg az országban, az egészségügyben kórházak, osztályok megszüntetése volt napirenden, addig Szegeden épp az volt a kérdés, hogy hány ágyas új klinika fog épülni.
A második rész a szakmai koncepciókról szólt. Persze néhány bátrotalan szurkapiszkával a politika felé, de aki értő módon szemléli a közéletet, az pontosan tudja, hogy a klinikai fejlesztésekben az önkormányzatnak túl nagy szerepe nincs. Nem a polgármester dönti el, hogy milyen szakmai koncepció kerüljön pályázásra és azt sem, hogy ebben hány új ágy érintett. Egy város a politikai lobbierőt tudja felmutatni, meg biztosítani tudja a környezetet. Ez utóbbin elsősorban közműveket, utakat, tömegközlekedést tessék érteni!
A két rész, úgy ahogy van, olyan kis lanygyosvízre sikeredett. Nem nagyon érteni, hogy mi az üzenet. Most akkor jól csinálják (jobban), vagy rosszul (rosszabbul)? Mintha egyfajta kötelező gyakorlat lenne, egy hivatkozási alap, ha esetleg később valaki megkérdi, hogy mi legyen az egészségüggyel. Minek beszélni, ha nincs mit mondani?
Az utolsó fél perc viszont kimondottan vidám perceket okozott. Arról beszélni, hogy egyre többen nézik a blogot, miközben ott van oldalt a számláló - no, ez bizony nem semmi önbizalomra vall. Vagy valami másra.
