Az utóbbi időben egyre inkább kényszert éreznek volt és jelenlegi szegedi politikusok, hogy egyes témákról úgy beszéljenek, hogy csak a saját koncepcióikba illő szempon- tokat vegyék figyelembe.
A Mars tér körüli történések nem újkeletűek.
Abban a helyi politikai erők között nincs vita, hogy ami van (volt), az nem jó és valamilyen formában meg kell szűntetni azokat az állapotokat, melyek joggal nevezhetőek a város szégyenfoltjának.
Persze a megoldás más és más. Az 1998 és 2002 között várost vezető, Bartha László polgármester nevével fémjelzett önkormányzat egy modern, kétemeletes piaccsarnokot képzelt el ide, de a megvalósításba beletörött a bicskája.
A jelenlegi városvezetés hosszas teszetoszaságot követően határozta el, hogy lép. A tér átalakítását elsősorban EU-s pályázati pénzből, több csarnok építésével, normál asztalos piaccal és a "bugyiárúsok" száműzésével képzelte el. Első lépésben terveket készíttetett, majd nekikezdett - önerőből - az első két csarnok megépítésének. Lényegében itt kezdődik a mára bohózatba fordult történet: Ugye a Mars téren ilyen-olyan bódékban, pavilonokban voltak (vannak) kereskedők. Mindenféléket árulnak - még autóalkatrészt is.
Nekik a téren az általuk használt területre bérleti szerződésük volt, mely kimondja, hogy annak felmondását követően a területen lévő, a kereskedők tulajdonát képező felépítményeket a kereskedők saját költségére el kell bontaniuk. A bérleti szerződés felmondása meg is történt és itt az Önkormányzat elkövetett egy hibát: Nem az üzemeltető cégével mondatta fel a szerződéseket, hanem Ő maga tette ezt. Nosza, lett is pör.
Néhányaknak már akkor világosan látszott, hogy itt nem arról van szó, hogy a kereskedők valamiféle jogai sérültek volna, hanem mindössze időhúzásként pereskednek, mert addig is mehet a bolt.
A hosszas, máig is tartó pereskedés mérlege az, hogy ahol eddig ítélet született, ott az a város igazát mondta ki. Ugyanakkor a jog furcsaságaként egy nemrégiben lefolytatott másodfokú eljárás nem ítélettel végződött, hanem formai okokra hivatkozással a bíróság az elsőfokú eljárás megismétlését írta elő. Az eljárás nagyszerű példája az igazságszolgáltatás betegségének, hiszen az új eljárás épp az előző hibái miatt ismételendő meg. Nem a peres felek, hanem a bíróság hibája miatt. Felelős persze nincs, az időhúzás folytatódhat. Ugyanakkor a várost szorítja az idő. A sikeres pályázatnak határideje van és abban nem fér bele egy újabb, esetleg évekig elhúzódó per. A kereskedők persze látják a lehetőséget, tudatában vannak, hogy a város kényszer alatt áll, vagy elbukja a pályázaton nyert 500 millió forintot.
Tárgyalni mentek a kereskedők a városhoz és amit erről tudni lehet, az az, hogy titoktartást, zárt megbeszélést kértek. Azóta persze kiderült néhány dolog: A város azt javasolta, hogy a kereskedők jelöljenek meg egy összeget, amit a város letétbe helyez és ha a bíróság a kereskedőknek ad igazat, akkor azt megkapják. Ehhez persze lső lépésben az kell, hogy a kereskedők mondjanak egy számot. Mondtak is: 40 millió kereskedőnként. (Volt olyan kereskedő, aki saját bevallása szerint fricskaként 200 milliós árat mondott.) Számoljunk csak egy kicsit! 12 kereskedő szorozva 40 millióval, az annyi mint... Nyilván csak a véletlen műve, hogy nagyságrendjében annyit kérnek, mint amennyit a város pályázaton nyert. Ez nyilvánvalóan patthelyzet.
Hogy mi a megoldás? Nem tudom, de szerencsére nekem nem is kell tudnom. Innen, a szegedi piacon vásárló oldaláról egyszerű nyerészkedésnek látszik a történet. Annak megfelelően is kell(ene) eljárni. Egy biztos: Ami most van, az legfeljebb 12 dühös embernek jó.
